Idén ötven éve indult el a közös európai űrprogram. A nehezen összekovácsolt tudományos együttműködés az egyik remek példa arra, amikor Európa működik.
Ötven évvel ezelőtt a világ már az űrverseny lázában égett. A Szputnyik elküldte az első jeleket, Jurij Gagarin már járt az űrben, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedése hajtotta a tudományt előre.
*Azt hittük, vége a világnak*
– A világ elképesztően törékeny, veszélyes hely volt – jellemezte az időszakot John Krige, a Georgia Institute of Technology történésze. – A szuperhatalmak vetélkedése talán akkor volt a csúcson, a kubai rakétaválság idején. Én fiatalember voltam, és egész biztosan azt gondoltam, hogy az lesz a világ vége. Szerintem nem voltam ezzel egyedül.
Ebben a feszült helyzetben lépett fel két európai fizikus, az olasz Eduardo Arnaldi és a francia Pierre Auger, akik szentül hittek abban, hogy a rakétáknak és a műholdaknak a tudományt kell szolgálniuk, nem a kardcsörtetést.
– Azok az országok, amelyek a közös európai űrprogramba belevágtak, húsz évvel korábban gyilkos háborút vívtak egymással – magyarázta Roger-Maurice Bonnet, az Európai Űrügynökség (ESA) volt tudományos igazgatója. – Ezek az országok összegyűltek, és úgy döntöttek, olyan közös nyelvet fognak használni, amelyen nem lehet őket egymásra uszítani – a tudomány nyelvét.
